„Mindig a munkában hittem, kihoztam magamból, ami bennem volt”

Csabát 15 éve ismerem a közös munka kapcsán, és emlékszem, hetek teltek el, mire megtudtam, hogy ő nem más, mint a leggyorsabb magyar maratonista – a Spuri Futóboltban kirakott cipőre figyeltem fel, és ennek kapcsán derült ki, végtelen szerénységgel mesélt róla akkor is, és ez azóta sem változott. Amatőr futóként és futóedzőként is csodálom azt a teljesítményt, amit Csaba letett az asztalra, a kőkemény edzéshetei és versenyeredményei külön-külön nézve is kiemelkedőek. Csaba 1993-as edzésnaplója januártól egészen a maratoni csúcs megfutásáig nyilvánosan elérhető, érdemes megnézni, hogy milyen volumenű munkát végzett folyamatosan, mindezt úgy, hogy önmagának írta az edzéstervét (az edzéstervet itt nézheted meg >>>>)! 

 Már 30 éve ő birtokolja a magyar csúcsot, aminek egyelőre még igazán a közelébe se tudtak kerülni az utóbbi években a magyar férfi maratonisták. Míg a győri Spuri Futóboltot vezető Földingné Nagy Judit 1996-ban, Berlinben futott női országos csúcsát (2:28:50) Szabó Nóra nemrég Sevillában megjavította 2:28:25-re, addig Csaba csúcsa még mindig sziklaszilárdan tartja magát, és egyelőre nem veszélyezteti komolyan senki.

 Evetovics-Balla Hajnalka: Menjünk vissza 30 évet az időben. Hogyan emlékszel vissza a párizsi maratonra, milyen érzésekkel futottál, hogy érezted magad közben, mikor érezted, hogy ez csúcsjavítás lesz? (Az országos csúcsot 1990-óta Csaba tartotta 2:12:20-szal).

 Szűcs Csaba: Aránylag jó állapotban érkeztem a versenyre. Akkor 2:12:20 volt a csúcs, de olyan kicsi a különbség a 2:12:10 és 20 között, hogy igazából az utolsó 1-2 kilométeren láttam az óra alapján, hogy valószínűleg meglehet a javítás. Úgy álltam oda, hogy jól fogok futni. Mindent megtettem a sikerért, a lelkiismeretem tiszta volt, mert az edzéseken mindent maximálisan megcsináltam, amit lehetett. Hogy ebből mit tudok kihozni versenyen, az az aktuális napi fizikai és lelki állapotomtól függ, plusz az időjárástól és a versenyszituációtól, például hogy tudok-e valakivel együtt futni, vagy többet kell egyedül mennem. Az idő jó volt, viszont a versenyen elég sokat kellett egyedül futnom, ez nem volt a legszerencsésebb, de így alakult. Örültem neki, mikor már láttam, hogy ez új csúcs lesz, és megjavítom a saját addigi rekordomat, közben nem volt rajtam semmi extra teher, csak jól akartam futni.

 EBH: Előzetesen nem volt tervben a csúcsjavítás?

 SZCS: Nem úgy utaztam Párizsba, hogy minden áron csúcsot futok, de benne volt a pakliban, hogy ez is megtörténhet. Fel voltam készülve normálisan, de nem tudtam előre, ebből összejön-e, vagy sem. Jól akartam futni, mindent megtenni azért, hogy aznap kihozzam magamból a maximumot.

Örültem neki, jó érzés volt, hogy megjavítottam a saját országos csúcsomat, amit Szegeden a Magyar Bajnokságon futottam 1990-ben. Voltak negatív hangok azzal az eredménnyel kapcsolatban, voltak akik megkérdőjelezték, hogy rendben volt-e a pálya hossza. Így viszont a kétkedőknek tudtam bizonyítani azzal, hogy egy elég nehéz pályán, relatív nehéz nemzetközi versenyen ott vagyok az első 10-ben, és megdöntöm a saját csúcsomat. Ez egy frappáns válasz volt az irigykedőknek, akik a korábbi országos csúcsom hitelességét vitatták. Megtettem, amit tudtam, és ez lett a vége.

Magyar csúcsot egyébként csak úgy hitelesítettek, ha volt mögötte negatív doppingteszt, így a szervezőkkel a célba érés után még el kellett intéznem, hogy mindenképp végezzenek doppingvizsgálatot.

 EBH: Milyen visszhangja volt az országos csúcsnak itthon?

 SZCS: Akkoriban még nem volt internet és közösségi média, ahol gyorsan terjedhettek a hírek, így csak néhány sorban megjelent a Népsportban (a mai Nemzeti Sport elődje), hogy Szűcs Csaba megjavította a magyar maratoni futás országos rekordját, amit eddig is ő tartott. Nem jelentkezett szponzor, nem emeltek sehol szobrot (nevet), a MASZ sem hívott be, hogy gratuláljanak, az atléták körében is hamar elcsendesült az egész. Ment tovább az élet még úgy is, hogy akkor azzal az idővel a legjobb 50-ben voltam a maratoni világranglistán. Akkor a világcsúcsot 2:06:50-el Belayneh Dinsamo (ETH) tartotta.  Ma ennek az eredménynek valószínűleg más megítélése lenne.

 EBH: Tettél még kísérletet a csúcsjavításra?

 SZCS: Nem próbáltam megjavítani, de jó lett volna, ha van rá még lehetőségem. 28 éves voltam akkor, és úgy gondoltam, van még bennem pár év, amikor jól tudok futni. Ha előre látom, hogy végül nem több mint egy év múlva, 29 évesen befejezem a profi futókarrierem gerincproblémák miatt, akkor még elmentem volna Berlinbe, vagy egy párizsinál gyorsabb, könnyebben futható pályára.

A futást nem hagytam teljesen abba, de úgy éreztem, hogy ha nem tudok legalább olyan jól futni, mint korában, akkor inkább nem edzek és versenyzek tovább azért, hogy 2:15-2:20-as eredményeim legyenek, ezekkel keressek még némi pénzt, vagy nyerjek még egy-két magyar bajnokságot. Nem akartam lejjebb adni, úgy éreztem, hogy vagy 110 %-kal csinálom, vagy ennyi volt. Más az, ha az ember profi, mint ha munka mellett fut amatőrként, más teljesítményt és hozzáállást kíván.

 EBH: 30 év távlatából mit gondolsz erről az országos csúcsról? Milyen érzés, hogy még mindig a tiéd és nem tudta senki megjavítani? Van tipped, hogy meddig maradhat még fent?

 SZCS: Akkor ez egy relatív jó időeredmény volt, de világviszonylatban semmi extra. Érdekes, hogy 30 év alatt komolyan meg sem közelítették: a 2:12 és a 2:15 közti 3 perc óriási nagy távolság ezen a szinten.

Vannak fiatal tehetséges trónkövetelők, akik 4-5 évente felbukkannak, és tőlük várják a csúcsdöntést és a nagy eredményt. Rezessy Gergely volt az első, akinek lehetett volna erre esélye (2:15:23 a legjobbja), Csere Gáspárt (2:14:34) emlegették következőként. És van most egy fiatal srác, Szemerei Levente (2:17:16), akire azt mondják, hogy benne van a lehetőség, de még nem láttam tőle olyan eredményt, olyan versenyt, ahol ezt igazán meg tudta volna mutatni.

 SZCS: Ha akkoriban a birtokodban lettek volna a ma elérhető technológiák (versenycipők, GPS óra, táplálékkiegészítők, regenerációs módszerek), az akkori edzésmunkádat végezve szerinted milyen eredményre lettél volna képes?

 Úgy gondolom, hogy akkor 2:10-zel kezdődne a magyar csúcs. Elképzelhető, hogy ha minden klappol, egy jó pálya, csodacipő, csodafrissítés, és mellé nagyon jó állapotban vagyok, akkor 2:10 alatt is lehetne, de lehet, hogy az már túlzás. Bő egy-másfél perc bennem maradt mai fejjel gondolkodva, a technológiát látva. De azt szoktam mondani, hogy az életben és a sportban nincsen ha, ez a magyar csúcs ennyi, lehetne magyarázkodni miatta, de ez távol áll tőlem, én ezzel így elégedett vagyok, kihoztam magamból, ami akkor bennem volt. Tudom, hogy mi maradt bennem, de ez erre lett elég, hogy 30 éve ez a magyar csúcs. Hogy meddig lesz még az, majd kiderül!

30 év alatt sokat fejődött a maratoni futás eszközrendszere, úgy látom, könnyebb a most elérhető gyors cipőkben futni – a tapasztalatok szerint ezek a cipők legalább 1 perc javulást jelentenek, és 2:12 környékén ez nagyon sok. Nyilván sok mindentől függ, ki milyen maratont fut, a futóstílustól, az ellépéstől, az edzésmunkától, és ma már a táplálékkiegészítők sem elhanyagolhatók. Amikor én versenyeztem, igen egyszerű sportélelmiszerek voltak, 1-2 korty Isostar izoitalt ittunk, és kész, az hogy ma egy kapszulából bevehetünk annyi energiát, amennyi szükséges, nagyon sokat jelent, ez akkoriban elképzelhetetlen volt. Egy maratonon ha 30-35 kilométer után elfogy az ember szénhidrátból, az nagyon csúnya tud lenni. Amennyi szénhidrátot bevittünk a rajt előtt, annyiból lehetett gazdálkodni, maximum 2-3 deci folyadékot tudtunk inni táv közben, de 3:05-ös ezreknél sok mindent nem lehet iszogatni, és hogy megálljunk, nem volt megoldható.

 EBH: Hogy látod, mi volt a te legnagyobb erősséged, amikor versenyeztél?

 SZCS: Egyértelműen a munkabírásom. Elég erős, muszkuláris felépítésű, nem pedig vékony maratoni futó voltam, sokan csodálkoztak, hogy egyáltalán le tudom futni a maratont ilyen időeredménnyel. Sokat tudtam edzeni és elég gyorsan regenerálódtam. Abban az időben Magyarországon nem nagyon futottak 250 kilométer fölötti heteket zsinórban, és nem csak egyet-egyet, hanem volt, hogy 3-4 hétig 260-280-akat. Nyilván ebbe extra minőségi munka nem fért bele, de általában heti 2 résztávos jellegű edzésem volt, ahol oda kellett magam tenni. Én munka oldalról közelítettem meg a dolgot, akkor is a munkában bíztam és most üzletvezetőként is a munkában bízom, hogy ha az ember megcsinálja, akkor az visszajön és hasznosul. Edzés nélkül nincs eredmény, lehet bárki bármilyen tehetséges csodafutó, edzeni kell.

 EBH: Tervezed-e a maratoni csúcs jubileumát valamilyen futással, esetleg egy maratonnal megünnepelni?

 SZCS: Jó érzés, hogy még mindig én vagyok a csúcstartó, de nem foglalkoztat, hogy futással ünnepeljem meg. Lehet, hogy futok majd versenyen idén, akár egy maratont, vagy esetleg kipróbálok egy ultrát, de a versenyzés rég nem prioritás, az üzlet és a család állnak az első helyen. A mai napig futok heti 3-4-szer, ahogy időm engedi, és még mindig az órát nézem, hajtom a jó teljesítményt. (nevet) Számomra a futás a kikapcsolódás mellett még mindig sport. Ha olyan állapotban leszek, hogy nem érzem cikinek a teljesítményem, vagy találok egy szimpatikus versenyt, amire felkészültnek tartom magam, akkor valószínű futok versenyen is. Meglátom, hogy mikor tudom igazán „Szűcs Csabásan” odatenni magam!